Eddie rekord idő alatt beilleszkedett, és természetesen ott segített, ahol tudott. Vagy legalábbis megpróbálta. Szegényt kapott egy nagy tockost Isaac-től, amikor majdnem
rálépett a kis palántákra. Ezután segített Akashinak kitakarítani a raktárként használt szobát, majd végül közösen készítettünk vacsorát.
Leo és Tam a vacsora után egyből el is szundítottak, én pedig letoptam az egyik ablaknál, mint őrszem.
- majd kelts fel, és akkor leváltalak. - Mondta Akashi, én meg csak csendben bólintottam.
- Megváltoztál, Clare. - mondta halkan az ágy felé igyekvő Eddie.
- Muszáj volt, különben nem éltem volna túl. - Láttam, ahogy kelletlenül a szájába harapott.
- Sajnálom.
- Mit sajnálsz Eddie?
- Hogy nem voltam akkor ott veled. - Fordult el az ajtó felé, az addig olyan harsány hangerejét lejjebb vette. - Akkor most...
- Nem tudni mi lenne. Lehet, hogy már nem élnénk. Vagy már nem lennénk a városban.
- Clare...
- Kérlek ne agyalj ilyeneken - ölelem meg - az sosem volt az erősséged. - Éreztem a hátán, hogy kuncog.
- Nem vagy fáradt? - fordult meg, de én csak fejet csóváltam.
- Pihenj le Eddie. Ahogy kintről hallom, megint hosszú éjszakánk lesz. - Visszahúzódtam az ablak mellé hogy figyeljem az ajtónk előtt elhaladó pár élőholtat. Eddie csak sóhajtott
és folytatta útját az ágya felé. 10 percbe se telt neki, hogy elnyomja az álom. Én meg csak tovább figyeltem az utcát. Az eget. A kihalt várost, amiben pár hónapja még új életet
akartam kezdeni. Hát, végül is... a kérésem valóra is vált. A rémálmok is csak álmok, nemde?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése