Iszonyatos rémképek villantak be az álmaim legváratlanabb perceiben. Az egyik pillanatban még otthon reggeliztem a családommal békésen és jó hangulatban. A következő pillanatban meg már azt láttam, hogy apám fél karja ott hevert az asztalon, és édesanyám csócsálta apám fejét. Behunytam a szemem, és a legközelebb már a kórházban voltam, órán. Dr. Plaides beszélt, miközben egy idősebb nő holttestét boncolta. Olyan valóságos volt...Kezdtem azt hinni, hogy az a sok rossz, amit átéltem meg sem történt, de egy újabb villanás történt, és már én voltam a boncasztalon...körülöttem az élőholt csoporttársaim és a tanárom...
-NEE! - Gyöngyöző homlokkal és kisírt szemekkel tértem magamhoz reggel. Simon oldalán. A táborban. Azt hittem a szívem menten kiugrik, úgy dobogott. Próbáltam összehúzni magamat, annak érdekében, hogy megnyugodjak, de nem jártam sikerrel.
- Carla...Már reggel van? - Kérdezte Simon, még kissé kótyagosan. Erőt veszek magamon, felegyenesedek és megsimogatom a fejét.
- Igen. Gyere, nézzünk valami reggeli után. - Ekkor jutott az eszembe, hogy este Zane is a sátorban aludt, de amikor körbenéztem ő már nem volt ott, csak a cigis doboza. Felöltöznünk nem kellett, hiszen eleve ruhában aludtunk, így minden komolyabb procedúra nélkül elindultunk a sátorok között, miközben a katonák furcsa szemekkel méregettek minket. Láttam a tekintetükön azt, hogy "most komolyan, ezekért kellett az életünket kockáztatni". Simon is érezhette a feszültséget, mert egyre jobban szorította a kezemet, még akkor is, amikor elértünk a kantin sátrat. Bent nem voltak sokan, csak két katona és az, aki az ételt osztotta. Odamentünk és természetesen mi is kaptunk egy adagot,
amit...hát Simon gyorsan befalta, de én alig bírtam ránézni is.
Úgy éreztem meghalok, ha ennem kell. A gyomrom nem akart most semmit befogadni, de tudtam, ha nem eszek, nem lesz elég energiám a továbbiakhoz. Lassan, de biztosan végül
legyűrtem az adagomat, aztán elindultunk vissza a sátorba. Aztán egyszer csak egy hangosbemondó hangját hallottam meg a bejáraton kívülről. Nem értettem tisztán, hogy mit
mond, de a hangsúlyból ítélve nem tűnt éppenséggel józannak vagy nyugodtnak. Aztán egy kéz érintését éreztem a bal csuklómon, amit Simonnal együtt elkezd vonszolni
a sátraktól távolodva. Felnézek és Zane volt az. Szabad kezét a pisztolyán tartva, megfeszült arcmimikával hurcolt minket oda sem figyelve arra, hogy társai arra kérik,
hogy a főbejárat felé vegye az irányt. Hosszú ideig csak sétált, míg végül megállt egy halom doboz mellet, ami mögé berejtett minket.
-Z-zane...
- Shiss. - Tette a szája elé az úját - A dolgok kezdenek felforrósodni. A kint lévő személyekről nem tudjuk kicsodák és van náluk némi...nem éppen baráti fegyverzet. Maradjatok itt, amíg valaki nem jön a helikopter közelébe. Akkor fussatok oda és szálljatok be, értetted?
- De mi...?
- Csak tedd azt, amit mondtam. - Mondja komolyabb hangszínnel, de mégis kérlelve. Nagy nehezen rábólintok, de a dolgok nem éppen úgy alakultak, ahogy azt Zane vagy a többi
katona elképzelte. Amint megmentőnk felakart állni, egy nagy robbanás rázta meg a helyet, visszakényszerítve őt a térdére. Simon egyből hozzám bújt, én meg próbáltam Zane-el
együtt felállni. Amint stabilan állt, ismét megragadott, de ekkor már futottunk a géphez, ami az orrunk előtt emelkedett a magasba.
- A szentségit! - Kiáltotta Zane. A pilótát nem láttam, de a hátulsó részben láttam, hogy a doktornő ült hátul és kárörvendve tekintgetett le ránk...egészen addig, amíg
egy gépfegyver sorozata el nem találta valamelyik érzékeny pontját a helikopternek, és az elkezdett lefelé zuhanni, majd végül a tábor egyik sarkába csapódott be. Zane
a sátrak mögött araszolva indult meg előre, mi pedig Simonnal követtük. Mikor elértünk a főbejárathoz, az már lángokban állt, és már nem csak az emberek jöttek be rajra.
Hanem ők is.
- Figyeljetek - Szólt Zane hátra - Nagyon gyorsnak kell lennünk. Ha szerencsénk van nem fognak észrevenni.
- És mi lesz, ha nem sikerül? - Kérdi elakadó hangon Simon. Bősz katonánk megfordul, és csak halványan elmosolyodik.
- Olyan nem lesz, öcsi. - És ezzel már el is kezdett rohanni kifelé, mi pedig szorosan utána. Mikor már nagyjából a kijáratnál voltunk az egyik távolabb lévő katona
kiszúrt minket és mint az őrült elkezdett lőni az irányunkba. Szerencsére az egyik lehullt fémlemez felfogta a golyókat, amikor meg újra akart tölteni, már inkább a tőle
karnyújtásnyira lévő élőholtakat vette célba.
Nagy nehezen sikerült kijutnunk és ekkor szembesültünk azzal, hogy akár egy éjszaka alatt is mennyire rosszabbra fordulhatnak a dolgok. A közeli autóroncsok lángoltak
ahogy néhány lángra kapott élőholt is. Jobbra-balra kapkodta a fejemet, kétségbeesetten keresve egy kiutat, de minden lehetséges irány az erdőbe vezetett.
- Nincs más lehetőségünk, be az erdőbe! - Mondta Zane és megindultunk arrafelé, utánunk pár jómadárral, akik meglepően lassúak voltak, de kitartóak. Mind Simon, mind
én többször is elestünk a csúszós erdei talajon, de aztán végül rátaláltunk egy kitaposott részre, ami egy útleágazáshoz vezetett. Ott furcsamód közel s távol nem voltak
élőhalottak. Zane gyorsan ellenőrizte a tárat, és szitkozódva csapja vissza az oldalára.
- Mennyi lőszered maradt még?
-...Nem elég. Ismered ezt a környéket? - Megcsóváltam a fejemet. a főút vonalát elég jól ismertem, mert mindig azon jártam, ha a nagyszüleimet mentem meglátogatni, de ez...
- Még fentebb kell menni - Szólalt meg Simon - e-erre már voltunk anyuékkal. Vannak itt lakások. A part mellett. - Egy emberként néztünk a kisfiúra, majd mindketten megöleltük.
- Akkor... mutasd az utat kisöreg...
-NEE! - Gyöngyöző homlokkal és kisírt szemekkel tértem magamhoz reggel. Simon oldalán. A táborban. Azt hittem a szívem menten kiugrik, úgy dobogott. Próbáltam összehúzni magamat, annak érdekében, hogy megnyugodjak, de nem jártam sikerrel.
- Carla...Már reggel van? - Kérdezte Simon, még kissé kótyagosan. Erőt veszek magamon, felegyenesedek és megsimogatom a fejét.
- Igen. Gyere, nézzünk valami reggeli után. - Ekkor jutott az eszembe, hogy este Zane is a sátorban aludt, de amikor körbenéztem ő már nem volt ott, csak a cigis doboza. Felöltöznünk nem kellett, hiszen eleve ruhában aludtunk, így minden komolyabb procedúra nélkül elindultunk a sátorok között, miközben a katonák furcsa szemekkel méregettek minket. Láttam a tekintetükön azt, hogy "most komolyan, ezekért kellett az életünket kockáztatni". Simon is érezhette a feszültséget, mert egyre jobban szorította a kezemet, még akkor is, amikor elértünk a kantin sátrat. Bent nem voltak sokan, csak két katona és az, aki az ételt osztotta. Odamentünk és természetesen mi is kaptunk egy adagot,
amit...hát Simon gyorsan befalta, de én alig bírtam ránézni is.
Úgy éreztem meghalok, ha ennem kell. A gyomrom nem akart most semmit befogadni, de tudtam, ha nem eszek, nem lesz elég energiám a továbbiakhoz. Lassan, de biztosan végül
legyűrtem az adagomat, aztán elindultunk vissza a sátorba. Aztán egyszer csak egy hangosbemondó hangját hallottam meg a bejáraton kívülről. Nem értettem tisztán, hogy mit
mond, de a hangsúlyból ítélve nem tűnt éppenséggel józannak vagy nyugodtnak. Aztán egy kéz érintését éreztem a bal csuklómon, amit Simonnal együtt elkezd vonszolni
a sátraktól távolodva. Felnézek és Zane volt az. Szabad kezét a pisztolyán tartva, megfeszült arcmimikával hurcolt minket oda sem figyelve arra, hogy társai arra kérik,
hogy a főbejárat felé vegye az irányt. Hosszú ideig csak sétált, míg végül megállt egy halom doboz mellet, ami mögé berejtett minket.
-Z-zane...
- Shiss. - Tette a szája elé az úját - A dolgok kezdenek felforrósodni. A kint lévő személyekről nem tudjuk kicsodák és van náluk némi...nem éppen baráti fegyverzet. Maradjatok itt, amíg valaki nem jön a helikopter közelébe. Akkor fussatok oda és szálljatok be, értetted?
- De mi...?
- Csak tedd azt, amit mondtam. - Mondja komolyabb hangszínnel, de mégis kérlelve. Nagy nehezen rábólintok, de a dolgok nem éppen úgy alakultak, ahogy azt Zane vagy a többi
katona elképzelte. Amint megmentőnk felakart állni, egy nagy robbanás rázta meg a helyet, visszakényszerítve őt a térdére. Simon egyből hozzám bújt, én meg próbáltam Zane-el
együtt felállni. Amint stabilan állt, ismét megragadott, de ekkor már futottunk a géphez, ami az orrunk előtt emelkedett a magasba.
- A szentségit! - Kiáltotta Zane. A pilótát nem láttam, de a hátulsó részben láttam, hogy a doktornő ült hátul és kárörvendve tekintgetett le ránk...egészen addig, amíg
egy gépfegyver sorozata el nem találta valamelyik érzékeny pontját a helikopternek, és az elkezdett lefelé zuhanni, majd végül a tábor egyik sarkába csapódott be. Zane
a sátrak mögött araszolva indult meg előre, mi pedig Simonnal követtük. Mikor elértünk a főbejárathoz, az már lángokban állt, és már nem csak az emberek jöttek be rajra.
Hanem ők is.
- Figyeljetek - Szólt Zane hátra - Nagyon gyorsnak kell lennünk. Ha szerencsénk van nem fognak észrevenni.
- És mi lesz, ha nem sikerül? - Kérdi elakadó hangon Simon. Bősz katonánk megfordul, és csak halványan elmosolyodik.
- Olyan nem lesz, öcsi. - És ezzel már el is kezdett rohanni kifelé, mi pedig szorosan utána. Mikor már nagyjából a kijáratnál voltunk az egyik távolabb lévő katona
kiszúrt minket és mint az őrült elkezdett lőni az irányunkba. Szerencsére az egyik lehullt fémlemez felfogta a golyókat, amikor meg újra akart tölteni, már inkább a tőle
karnyújtásnyira lévő élőholtakat vette célba.
Nagy nehezen sikerült kijutnunk és ekkor szembesültünk azzal, hogy akár egy éjszaka alatt is mennyire rosszabbra fordulhatnak a dolgok. A közeli autóroncsok lángoltak
ahogy néhány lángra kapott élőholt is. Jobbra-balra kapkodta a fejemet, kétségbeesetten keresve egy kiutat, de minden lehetséges irány az erdőbe vezetett.
- Nincs más lehetőségünk, be az erdőbe! - Mondta Zane és megindultunk arrafelé, utánunk pár jómadárral, akik meglepően lassúak voltak, de kitartóak. Mind Simon, mind
én többször is elestünk a csúszós erdei talajon, de aztán végül rátaláltunk egy kitaposott részre, ami egy útleágazáshoz vezetett. Ott furcsamód közel s távol nem voltak
élőhalottak. Zane gyorsan ellenőrizte a tárat, és szitkozódva csapja vissza az oldalára.
- Mennyi lőszered maradt még?
-...Nem elég. Ismered ezt a környéket? - Megcsóváltam a fejemet. a főút vonalát elég jól ismertem, mert mindig azon jártam, ha a nagyszüleimet mentem meglátogatni, de ez...
- Még fentebb kell menni - Szólalt meg Simon - e-erre már voltunk anyuékkal. Vannak itt lakások. A part mellett. - Egy emberként néztünk a kisfiúra, majd mindketten megöleltük.
- Akkor... mutasd az utat kisöreg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése