A Túlélő Naplója Side Story: A Tanonc Part 11

Az elkövetkező pár nap szinte teljesen egybefojt. Simon olvasgatta a házban talált könyveket, én a térképen próbáltam potenciális helyeket kiszúrni, Zane pedig az időközben a női holtestnél talált telefonba próbált életet lehelni. Az életre hívás sikeres is volt, de akárhány számot próbált hívni, mind süket volt. Miután a hívásokkal való kísérletezést feladta, a telefon rádióján próbált befogni bárminemű frekvenciát, végül egy közlemény foszlányait sikerült elkapnia.



- A város és környéke....evakuáció...sikeres...teljes part menti lezárás...karantén...hadsereg....kutatások...eddig eredménytelenek...fertőzés...kerülés...

Végül megszakadt az adás. Hosszú percekig néma csend ült ránk, majd egyszer csak szintén ezen a frekvencián egy eléggé agresszív hang kezdett el üvöltözni. Zane egyből
lejjebb vette a hangerőt, Simon pedig riadalmában egyből mellém ugrott.

- Ti mocsok szarháziak! Miért nem fogadjátok el, hogy itt a vég?! Nem tudjátok ezt megfékezni! Már túl késő, nektek meg nincs hatalmatok efelett!! A halál mindenkiért
eljön, hogy aztán olyanok legyetek, mint akik most róják az utcákat! Nincs menekvés senkinek!!...

Simon sírni kezdett, Zane pedig minden erejével azon volt, hogy szét ne verje a kis gépet.

Féltünk.

Mindhárman.

Bár tagadni akartuk, de legbelül éreztük...hogy a hangnak igaza van.

Nincs számunkra remény.

Ideig-óráig halogathatjuk az elkerülhetetlent...de a halál elől nincs menekvés.

-Carla...

- Igen Simon?

- Ugye az a bácsi téved? -  A szívem majd megszakadt. Ránéztem az oldalamra csimpaszkodó, ártatlan kisfiúra, aztán Zanere. Az ő szemén is láttam, hogy a kérdés a lelkéig
hatolt. Megsimogatom Simon fejét.

- Persze, hogy nincs igaza. Amíg mi életben vagyunk, addig téved.

...Amíg van élő ember, addig téved...