„Te! Ki olvasod majd naplómat, ha én már nem leszek… Már
ha lesz, akkor még ember… aki elolvassa… Mégis, ha valaki elolvassa majd e
sorokat…”
Naplóbejegyzés: kitörés után
2. nappal. 07.09
Zombiapokalipszis. Soha nem
gondoltam volna, hogy ez megtörténhet és mégis…..A fene! A kezem még mindig
remeg. Pedig bezártan kulcsra az ajtót és el is torlaszoltam. Így nem jöhetnek
be…Ugye?...
….Az ágyamon fekszek és
megpróbálok egy kicsit lenyugodni.
Nem megy.
A fejemben vadul cikáznak a gondolatok és ez a
fullasztó némaság is lassan kikezdi az idegeimet. Felállok, és az ajtóhoz
megyek. Hallgatózok.
Egy nesz sincs. Még jobban
odanyomom a fülem az ajtóhoz.
Halk, csoszogó léptekre lettem
figyelmes. A szívem kihagyott egy pillanatra. Gyorsan eltávolodtam a bejárattól
és magamhoz szorítottam a szoba…vagyis, már csak a volt szobatársam hokiütőjét.
Mindig hencegett vele, hogy milyen masszív kis tárgy…
Nincs kedvem letesztelni az
igazát…
A lépések egyre hangosabbak és
mintha meg is szaporodtak volna…többen vannak. A fenébe!
Csendben kell maradnom.
Csendben. Csendben…
Megállnak. Pont az ajtó előtt.
Szabad kezemmel eltakarom a számat, mielőtt még kitör belőlem a sikítás.
Menjetek, menjetek innen.
A halk hörgések kintről most
orkánként tépték a fülemet…. Menjetek tovább…Egyre jobban hallom őket…Itt
vannak…Itt vannak pont előttem…Csak…Csak az ajtó….
Menjetek innen… innen…
A kínzó hangokat egy nagy
durranás töri meg. Lövések. De honnan?
Az utcáról jönnek. A lehető leghalkabban
feltápászkodok az ablakig és csak a szememig kidugva a fejemet, körbenézek.
Egy férfi az. Katonai ruha van
rajta. Vérzik. Kezében görcsösen tartja a fegyverét.
Újra lő. Nem talált. Az
élőholtak közelítenek felé.
A földre rogy. Szájából csorog
a vér. Tudja, hogy itt a vég…
A fejéhez emeli a pisztolyt.
Lő.
Holtan rogy össze az úton.
Az élőholtak körbevették.
Visszahúzódok a falhoz. Nem kell látnom azt, amit úgy is tudok.
Széttépik. Felnyitják.
Megeszik…
A hörgések közben megszűntek.
Lementek enni. Vonza őket.
Minden vonzza őket, ami hús…
és ami ember…
Fáradt és gyenge vagyok. Ennem
kéne. De nem tudok. A gyomrom öklömnyi.
De akkor is kell az étel.
A polchoz lépek. Leveszek egy
megkezdett csomag csokit.
Enni kezdek. Alig akar lemenni
a falat, de lent a gyomrom jelzi, hogy kellett már ez.
Tovább eszek. Elfogyott a
csoki. Visszafekszek az ágyra.
Lassan lemegy a nap. Aludnom
kellene. Magamhoz szorítom a párnámat.
Aludni… Aludni… Aludni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése